Köszöntjük Kajdacs Község weboldalán!
  • 84_big
  • 2395o
  • 5841529
  • 52811130
  • kajdacs_templom-106msols-1092
  • kajdacs-2
  • maxresdefault
  • picture09

Kajdacs község történelme


Kajdacs község Tolna megyében, a 63-as számú főközlekedési út (Szekszárd-Székesfehérvár) mentén fekszik. Ősi település, már a kelták idejében (i.e.500) lakták. Első okleveles említése 1399-ből való, amikor Zsigmond király 11 besenyőnek nemességet ad és megerősíti Nagy Lajos váltságlevelét. A falu neve nemcsak honfoglalás kori lelőhelyként említésre méltó, a középkor viharos századaiban is országos jelentőségű események sodrába került, amikor a magyar koronát őrző Perényi Pétert 1529-ben Kajdacsnál fogta el Szerecsen János. A Szapolyai-párti hadvezér foglyát és a koronát ura után vitte a mohácsi síkra, majd átadta II. Szolimán szultánnak, ő maga pedig hűbéri kézcsókkal ismerte el a szultán magyarországi uralmát.

 

A történet életre keltése jegyében 1867-ben I. Ferenc József, ezután pedig 1916. december 17-én IV. Károly koronázási dombjához szállítottak 5-5 kilogramm földet Kajdacsról Budára.

 

A falu a középkorban a környék legnépesebb települése volt. A szekszárdi vilajet összeírása szerint 1572/73-ban Kajdacson 32 családfő fizetett adót, a török hódoltság és a Rákóczi szabadságharc alatt azonban elnéptelenedett. Újratelepítése 1713-1719 között történt; a színmagyar lakosságú Faddról 1713-1715 közötti időben jelentős számban érkeztek telepesek.

 

A török kiűzése után a környék új birtokosai között megjelentek  a XV. században Liptó megyében birtokot szerző Sztankoványszkyak is. A család, amely házasság és birtokcsere révén került 1724-ben Kajdacsra, a 19. századi megyei közéletben jelentős szerepet játszott. Nyughelyüket a Sztankovanszky mauzóleumot Ybl Miklós és Ney Béla tervei alapján eklektikus stílusban építették 1876-ban. A község közepén fekvő egykori kastélyuk ( Arany János utca 173.) ma az általános iskolának ad otthont.

 

A műemlék jellegű barokk római katolikus templomot 1891-ben teljesen átalakították.

 

Kajdacs történelmi személyiségei:

 

Báró Hrabovszky János: - altábornagy, a szabadságharc „negatív hőse”, a katolikus templom kertjében nyugszik. Annak a templomnak a kertjében, melynek építtetője és kegyura a Hrabovszky család volt. 1991-től kopjafa őrzi a kimagasló hadvezér emlékét, és 1994-ben Kajdacs község Önkormányzatának gondozásában, Ordas Iván tollából könyvformájában is megjelent báró Hrabovszky János élettörténete. Egy elfelejtett altábornagy címmel. Az 1848-as forradalom kitörésekor Horvátország és Szlavónia katonai parancsnoka, majd királyi biztos volt. V. Ferdinánd utasításának megfelelően elismerte a magyar kormányt és végrehajtotta parancsait. Így mikor a karlováci szláv kongresszus megtagadta a magyar kormány elismerését és fegyveres felkelést hirdetett, csapataival szétkergette a kongresszust és a felkelést leverte. Ezzel megakadályozta Jellasics horvát bán csapatainak utánpótlását. Ezután a budai főhadparancsnoki tisztet kapta. Szerepet játszott a honvédség szervezésében. Széchényi  István gróf Őt szerette  volna hadügyminiszternek Mészáros Lázár ellenében az első kormányba. 1848. decemberében trónra lépett Ferenc József, s mivel katonai esküjét az uralkodónak  tette és szilárd jelleme esküjének megtartására kötelezte , Hrabovszky nem vett részt a további szabadságharcban. Az osztrák hadbíróság mégis halálra ítélte, amit kegyelemből 10 év várfogságra változtattak.

 

Csuthy Zsigmond- református lelkész, aki 1849-ben a függetlenségi nyilatkozat mellett Vácon tartott egyházi beszéde miatt haditörvényszék elé került. Előbb kötél általi halálra ítélték, amit később 6 évi várfogságra, javai elkobzására, valamint hivatalvesztésre változtatták. Szabadulása után az üldöztetés elől menekült Kajdacsra, ahol gyarapította a történettudományt és az irodalmat. Teste a kajdacsi temetőben nyugszik. Szellemének a kajdacsiak a református templom kertjében felállított kopjafával állítottak örök emléket.

 

Sztankovánszky Imre -  a család legjelentősebb alakja. Tolna vármegye főispánja volt az 1848/49-es években.

 

A település látnivalói:

- a Sztankovánszky család kastélya (1892), jelenleg iskola,
- az Ybl Miklós által tervezett, eklektikus stílusú kápolna (1876), a Sztankovánszky család sírboltja,
- a barokk stílusú római katolikus templom (1891)
- az I. és a II. világháborúban hősi halált halt kajdacsiak emlékét idéző emlékmű.

 

A település lélekszáma folyamatosan gyarapodott, és a II. világháborúra meghaladta a 2300 főt. Jelenleg Kajdacs 1350 lelket számláló kisközség. Ipara nincs, lakói főként mezőgazdasági tevékenységgel foglalkoznak, melyek közül jelentős a kukorica, napraforgó és gabonafélék termesztése, valamint a borászat.

 

A kajdacsi sírkápolna*(Sztankovánszky síremléke)

 

Nemzetünk mozgalmas múltjának s azon körülménynek, hogy hazánk ugy szólván évszázadokon keresztül folyton harczok színhelye volt, természetszerű következménye az, hogy a művelődés terén — tagadhatatlan! — elmaradtunk. Mig szerencsésebb viszonyok közt élt nemzetek a tudomány és művészetek terén megbecsülhetetlen foglalásokat tettek: addig a mi elődeinknek erejüket a haza földjének védelmében, a léteiért való küzdelemben kellé fólemészteniök. Innen van aztán, hogy mig Európa nyugati országaiban nemcsak az egyes fővárosok fejlődtek a tudomány és művészetek kölcsönös szolgálatának műemlékeivé, hanem a vidékek, mondhatni, minden kis fészkében, lépten-nyomon egy-egy müértékkel biró épitmény, szobor, vagy emlékmű vonja magára figyelmünket, addig nálunk csakis a legutóbbi évtizedek folytán volt tapasztalható ez irányban komolyabb lendület.

 

S e lendület is egyelőre csak a főváros, csakis Budapest arczulatún idézett elő örvende-tesebb, szembeöltő változást, csakis itt van eddigelé valódi nyoma annak, hogy most már mi is elismerjük azon hatalmat, mely a művelődés erejében rejlik, s melynek egyik legélesebb fegyvere, leghangosabban beszélő eszköze az, a melyet a képzőművészetekben bir. A vidék, vagyis maga az ország — fájdalom! — még ma is igen kezdetleges képét nyújtja azon művelődési törekvésnek, melynek legkézzelfoghatóbb kifejezését ismét a képzőművészetek termékei képezik; úgy, hogy hazánkban napokig utazhatunk, átkutathatunk néha egész országrészeket a nélkül, hogy csak egy müértékkel biró építményre vagy egyéb, ily szempontból figyelemre méltó műtermékre találnánk.

 

Pedig kétségtelen, hogy a képzőművészeti termékek száma és fejlettségi foka nem csupán hévmérője egy ország művelődésének, hanem a művelődés fokozásának, fejlődésének egyik leghatalmasabb emeltyűje is. Mert a műtudománnyal foglalkozók már régen elismerték s megczáfolhatlanul be is bizonyították, hogy a képzőművészetek iránti fogékonyság kifejlesztésének leghathatósabb, sőt csaknem egyedüli eszköze a szemléltetés: minél gyakrabban van valakinek alkalma műbecscsel biró dolgokat látni, annálinkább fejlődik benne a művészeti érzék, ez pedig a szellemi művelődésnek egyik leglényegesebb alkotó eleme, mely az itélet művelésére is kihat. És igy ebből a szempontból is méltó elismerés illeti azokat, a kik hazánk különböző vidékein müértékkel biró műveket emelnek, mert mig egy-egy kegyeletes eszméjüknek adnak látható kifejezést, egyidejűleg a művészet ügyének s igy közvetve a közművelődés érdekeinek is a legszebb áldozatot hozzák.

 

Legújabban Tolnamegye nyert egy, a fönt fejtegetett eszmének megfelelő, díszes emlékmüvet: a Kajdacs község mellett épült s f. é. november 5-én — Szent Imre napján — fölszentelt sirkápolnában, melyet Tolna-megye volt főispánjának, a nemeslelkű Sztankováni Sztan-kovánszky Imrének kegyeletes emlékül emeltettek az elhunyt gyermekei: Mária és János, a a melynek jól sikerült rajzát — a kápolna épitészeinek szívességéből — sikerült metszetben mutatjuk be olvasóinknak. Megemlítjük, hogy rajzunk aquarell-eredetije jelenleg a képzőművészeti társulatban van kiállítva.

 

A diszes, művészetileg kiképzett s emlékszem anyagból: márvány, faragott-kő és sajtolt téglából alkotott kupolás épület, melynek magassága a keresztig 7 öl, -egy dombos fönsiknak mondhatni legmagasabb pontján, csinos lombozatú kis temető közepén áll, melyet a közszeretetnek örvendett elhunyt még életében nyugovó helyéül jelölt ki. A koporsó - fülkék (számszerint 9) eltérőleg a rendes szokástól, nem a kápolnában vagy akápolna alatt, hanem az elhunyt óhajtásához képest, szabad ég alatt, vannak elhelyezve, a a kápolna falaihoz támaszkodnak, miként ez a rajzból is kivehető. Minden ily fülkét egy-egy 9 láb hosszú a 4 láb széles vörös-márvány-lap borít.

 

Styljére nézve a kápolna a román — meg pedig a dél-francziaországi román — styl idomaiban épült, s a palával födött, gazdag aranyozásu kupola-födél messze ragyogtatja arányos idomait a Kölesdtől Szegzárdig húzódó hegyek tövéig terülő, szelid jellemű, lankás vidéken. A terveket és részletrajzokat Ybl Miklós és Ney Béla pesti építészek készítették, a ugyan ők vezették az épitést is, mig a kőmives és elhelyezési munkákat Geiger F. tolnai építőmester vette át  Az oszlopos előcsarnokban a bejáró fölött elhelyezett dombormű — mely aranyozott alapon Krisztust ábrázolja, s mely alá „A legjobb atyának" emléksor van vésve — Sommer sikerült műve; a három üvegföstmény az ablakokban, melyek egyike remek színekben Szent Imre alakját tünteti elé, Münchenben a fiatal Kratzniann műtermében készült, a belső fós-téaeket éa aranyozáaokat Sehol ez eszközölte, mig az összes szobrászati ékítmény, valamint a szintén stylszerü oltár Minich szobrásztól való; réazt vettek ezeken kivül a különböző munkák létesítésében Slavek kőfaragó, Zellerin bádogos, Volkmann palafedő, Jung-fer lakatos, Neuschloss asztalos - üzlete, Strohoffer ács és Ordorico terrazzo-készitő. Az összes költségek kerekszámban 20,000 frtra rúgtak.

 

Szándékosan soroltuk fel mind e résztvevőket, hogy minél szembetűnőbbé tegyük: mennyi irányban értékesül — művészet, műipar és egyszerű munka javára — az a kiadás, mit ily irányú áldozatkészség szentel a kegyeletnek. Az ilyen költségek mindenütt, de kivált ily kis nemzeteknél, mint mi magyarok a közművelődés javára is felszámithatók. Valóban kivánatos lenne, hogy minél számosabban találkozzanak oly emelkedett lelkű műbarátok, kik kegyeleti tényeiket a műpártolás nemes szenvedélyével egyesítve, hazánk minél több pontján emeltetnének hasonló műbecscsel biró emlékműveket. Hadd szolgálnának ezek az egész vidék számára a műizlés iskolájául s buzditó például, hogy az elhunytak emlékét a művészet teremtő ereje által lehet legméltóbban átadni a jövő nemzedékeknek. 

 

* Forrás:     VASÁRNAPI ÚJSÁG  XXII. Évfolyam 48. szám - Budapest, 1875. november 28.

   (755-757. OLDAL)